Az 1900-as évek elején a kisbabák 8-9 hónapos korukig csak anyatejet kaptak, édesanyjuk vagy szoptatós dajka szoptatta őket, 7-8 hónapos koruktól pedig kenyérhéjat vagy más kemény rágcsálnivalót adtak nekik, hogy gyakorolják a rágást. Az első ételeik egyike ezután a húsleves volt, amit kanállal adtak nekik.
A következő évtizedekben az orvosok megpróbálták jobban ellenőrzés alá vonni a kisbabák táplálását, és szigorú szabályok közé próbálták szorítani ezt a folyamatot. Ebben az időszakban találták ki a napirend szerinti szoptatást (3 majd 4 óránként), szigorúan meghatározták, hogy a baba mennyi időt tölthet az anyamellen, és ez a rendszer ahhoz vezetett, hogy sok anyának a baba 3-4 hónapos kora körül apadni kezdett a teje, és a babák gyarapodása látta ennek kárát. Nem csoda, hogy ebben az időszakban kezdtek elterjedni a helyettesítő tejek- az első tápszerek.
Azonban nem sok idő kellett ahhoz, hogy kiderüljön, hogy azok a babák akik ilyen tejet kaptak, gyakran alultáplálttá váltak, gyakrabban megbetegedtek. Ezután alakult ki az a gyakorlat, hogy amikor az anyatej fogyni kezdett a baba 2-4 hónapos korában (a szigorú napirend szerinti szoptatás miatt), az anyák, a korabeli gyermeknevelési tanácsadó könyvek javaslatát követve, elkezdték a szilárd ételek adását.
És mivel egy 2-4 hónapos gyermek nem képes önállóan enni (amire egy 6 hónapos gyerek képes!), természetesen pépekkel kezdték etetni őket. Az 1930-as években a boltokban már kezdtek megjelenni a pürésített babaételek. Amint megszokottá vált, hogy a babák jóval azelőtt, hogy rágni tudtak volna, már szilárd ételt kaptak, a kenyérhéj vagy csontok adásáról lassanként leszoktak.
Az 1960-as években felismerték, hogy a babáknak gyakorolniuk kell a rágást és az ételnek a szájukban való mozgatását, ahhoz hogy megtanulják, és arra biztatták a szülőket, hogy hat hónapos kortól adjanak kézbe fogható ételeket a babáknak. Ugyanakkor, mivel az volt az uralkodó nézet, hogy mielőtt megtanulnának rágni, a babáknak hozzá kell szokni a puha ételekhez, legtöbben úgy gondolták, hogy jóval a baba hat hónapos kora előtt el kell kezdjék a pürék adását, ahhoz, hogy hat hónapos korukban elkezdhessék a kézbe vehető, szilárd táplálékok kínálását. Az első hivatalos ajánlást 1974-ben adták ki, miszerint a nem javasolták a hozzátáplálás elkezdését a baba négy hónapos kora előtt, és mire betöltötték a hat hónapot, már többféle ételt kellett enniük.
Ezt az ajánlást 1994-ben megerősítették, és ez maradt érvényes 2003-ig (az Egyesült Királyságban), amikor a jelenleg érvényes ajánlást közzétették- ami kizárólagos szoptatást (vagy tápszeres táplálást) javasol a baba 6 hónapos koráig.
Nos akkor lássuk, hogy mi a gond a kanalazással. Amint a fentebb leírtakból láthatjuk, a kanalazás gyakorlata az 1900-as évek elejéről maradt fent, amikor a hat hónapnál fiatalabb, 2-4 hónapos csecsemők táplálására használták, akik valóban nem lettek volna képesek önállóan enni. Egy hathónapos és annál idősebb baba azonban más képességekkel rendelkezik. Napjainkban azonban legtöbb szülő a hathónapos babákat is kanál segítségével pépekkel eteti, pedig ennek nem feltétlenül kellene így lennie. Elfogadtuk, hogy a babák a szilárd ételekkel való ismerkedést pépes ételekkel kezdik, és anélkül, hogy megkérdőjeleznénk ennek a gyakorlatnak a helyességét, vagy elgondolkodnánk azon, hogy valóban jó-e ez a babáknak és szükséges-e, mi is ezt a módszert használjuk.
A kanalazás önmagában nem rossz, de szükségtelen. Sok baba elfogadja az etetésnek ezt a módszerét, és nem okoz számára gondot a darabos ételekre való áttérés, de a kanalazás több potenciális problémát is rejt magában, melyek az igény szerinti hozzátáplálás esetében (Baby Led Weaning- a következő cikkben ismertetem) nem állnak fent.
-a püréket nem kell rágni. Ha egy baba nem kap esélyt arra, hogy hathónapos kora körül olyan ételekkel kísérletezzen, melyeket rágni kell, késhet a rágáshoz szükséges képességek kialakulása. Azok a babák, akik csak majdnem egyévesen találkoznak először darabos ételekkel, lehet hogy sosem tanulnak meg jól bánni a darabokkal. A rágási képességek több ok miatt fontosak, beleértve a beszédfejlődést, emésztést és biztonságos evést.
-ha megengedjük a babáknak, hogy önállóan egyenek, jobban megtanulnak bánni a darabos ételekkel, mert könnyebb az ételt a szájban mozgatni és megrágni amikor a szájüreg elülső részébe kerül az étel (amikor kanállal tesszük a baba szájába az ételt, akkor egyből a szájüreg hátsó részébe kerül, ahonnan már nem lehet könnyedén és biztonságosan mozgatni).
-sokkal nehezebb egy babának megtanulni, hogy hogyan kerülje el az öklendezést amikor más teszi a szájába az ételt és nem ő maga falja be
-a kanállal etetett babának semmiféle befolyása nincs arra nézve, hogy mennyit és milyen gyorsan eszik. A pépes étel könnyen lecsúszik, és fennáll a kísértés, hogy újból és újból meggyőzzük a babát, hogy „csak még egy kanállal" egyen. A kanállal etetett babák gyakran gyorsabban esznek és többet, mint amennyit maguktól ennének. A baba így nehezen tanulja meg, hogy mennyi az elég.
-Az anyatej vagy tápszer a baba legfontosabb táplálékforrása egyéves korig. A szilárd ételek sokkal kevesebb tápanyagot tartalmaznak mint az anyatej vagy tápszer. Ha a baba túl sok szilárd ételt kap, túl hamar csökkenhet az elfogyasztott anyatej vagy tápszer mennyisége, és így megtörténhet, hogy nem jut elég tápanyaghoz.
-a kanállal etetés nem olyan érdekes a babának mintha önállóan ehetne. A babák szeretnek kísérletezni, dolgokat kipróbálni, és általában nem szeretik, ha olyan dolgokat tesznek meg helyettük, amikre ők is képesek lennének. Ha megengedjük a babáknak, hogy önállóan tanuljanak meg enni, sokkal élvezetesebbek lesznek az étkezések, és nagyobb a valószínűsége annak, hogy kisbabánk sokféle ételt fog szeretni.
Felhasznált irodalom: Gill Rapley-Tracey Murkett: Baby-led Weaning, 2008 Vermillion, London.